Újpestet korábban joggal nevezték az élővizek városának, hiszen a Duna és a dunamenti puhafaligetek áradásos tavacskái és pocsolyái mellett sokfelé találhatók vízfoltokkal tarkított lápos területek, tisztavizű tőzeg- és kavicsbánya-tavak. Korábban komoly természeti értéket képviselt három síkvidéki patak, amely számát tekintve is jelentős. Kár, hogy mára ezeket a vidáman csörgedező patakokat Káposztásmegyeren az ember betonkoporsóba zárt szennyvízcsatornákká változtatta. Ezek a Szilas-patak, a Csömöri-patak és a Mogyoródi-patak. Ahhoz, hogy megtudjuk milyenek voltak valamikor ezek a patakok, nem kell időutazásra vállalkoznunk, elég az is ha megtekintjük őket Újpest szomszédos kerületeiben.
A Szilas-patak a szilasligeti és a kerepesi forrásoknál ered. Az utóbbi évek aszályos időszakai miatt a Szilasliget és Kerepes közötti rész teljesen kiszáradt és csak a Kerepes előtti forráslápok vize tölti meg a patakmedret. A Szilas-patak felduzzasztásával hozták létre Cinkota mellett a Naplás tavat, amelynek különleges növény és állatvilága védelem alatt áll. A természetes környezetbe jól illeszkedő nagy kiterjedésű tó jelenleg horgásztóként működik és sok a főváros betonrengetegében élő ember kikapcsolódását szolgálja.
A Duna felé csörgedező Szilas-patak egészen Rákospalotáig természetes élőhely. A partmenti vegetációt jellegzetes mocsári növényzet alkotja. A békabuzogányos szegélynövényzetben megtalálhatjuk a fekete nadálytőt, amely gyógynövény, a mocsári nefelejcset, a réti boglárkát és a különböző sásféléket.
A növényzet egy része a patakvízbe is behatol, kedvező feltételeket teremtve a bolharákoknak és a vízi ászkarákoknak. A bolharákok, egyaránt gyakoriak álló és folyóvizekben. Hátpajzsuk nincs, testük oldalirányba lapított. A táplálkozásban fontos első négy pár lábuk, melyekből az első kettő pár ollót visel és előre irányul. A következő három pár torláb, az úszáshoz szükséges evezőláb. Az első három állandóan csapkodó potrohláb, a vizet hajtja a hasoldali kopoltyúkhoz, míg az utolsó három pár hátra irányuló ugróláb, mely az aljzatról löki el az állatot. Mikor nem úsznak, akkor a fenéken oldalt fekve, a lefelé irányuló hátsó lábaikkal mozognak, testüket begörbítik, majd kinyújtják. Többségük növényevő, de némelyikük apróbb férgeket, rovarlárvákat is megtámad. A patakokban élők fontos szerepet játszanak a vízbe bekerülő szerves anyagok lebontásában. Az ászkák szinte valamennyi vízi élőhelyet meghódították, miközben egyes fajaik, a közismert pincebogarak a szárazföldre is kimerészkedtek. Gyakori fajuk a vízinövényzet között élő, barna színű, közönséges víziászka.
A part közelében vadászik rájuk egy ragadozó poloska, a víziskorpió. A víziskorpió, a tavak és patakok partoldalán áll lesben, a növények gyökere között. Innen figyeli az apró vízi állatok mozgását, ha egyikük fogókarja közelébe kerül, előre lendül, megragadja a prédát és testnedvét kiszívja. Lapított potrohának nyolcadik szelvénye két hosszú légzőcsőben folytatódik, melyek egymással összekapcsolódva biztosítják a poloska számára az oxigén utánpótlást a légkörből. A víziskorpió nevét testformájának, fogólábainak és légzőfüggelékeinek köszönheti. Egyébként nem sok köze van szárazföldi névrokonához. Táplálkozásukat igen egyszerű megfigyelni, ehhez elég egy alkalmas zsákmányt pl. egy víziászkát juttatnunk fogólábai közé. A poloska ilyenkor hirtelen előrelendül, és megragadja a zsákmányt. A szájszerv, mint egy kis ormány hajladozik ide-oda, hogy megtalálja azt a részt, ahol a belsejéből előbukkanó szúróserték behatolhatnak a testbe. Táplálkozása során a víziskorpió egyfolytában mozgatja a hosszú szúrósertéket, melyek átjárják a zsákmány testét. Repülni nem tud, mert repülőizmai visszafejlődtek.
A vízben álló békabuzogány és gyékény gyökerei között tavigiliszták élnek, amelyek hasonló életmódot folytatnak, mint szárazföldi rokonaik a földigiliszták. Testük kékesen irizál, így féreg létükre is szép látványt nyújtanak a tekergőző állatok.
Az iszapgiliszták veszélyes ellensége a ragadozó lónadály, amely nem csak őket, hanem a vízbe kerülő földigilisztákat is bekebelezi. A méretében és megjelenésében is a vérszívó orvosi piócához hasonló féreg az emberre nem jelent veszélyt, de a gilisztákat úgy szippantja be, akár az ember egy szál makarónit. A lópióca hasoldala hasonló lehet, mint az orvosi piócáé, a teste szintén rendelkezhet sárga szegéllyel, de a hátoldala mindig egyszínű barnás, szemben az orvosi piócával, amelynek a háti részét márványozott mintázat borítja. Petecsomóikat nyár végén rejtik el a parton. A kis piócák tavasszal kelnek ki a kokonokból és a vízbe másznak, hogy folytassák szüleik ragadozó életmódját. A patak ragadozó laposférgei az örvényférgek. Ezek az állatok többnyire a patakmederben heverő kövek alsó felszínén tartózkodnak, az itt élő ragadozó nyolcszemű nadállyal együtt, amely hazánk leggyakoribb piócája. Az örvényférgek, mint a tejfehér planária és a gyászplanária apró férgekre és rákokra vadásznak, de az elhullott állatok lebontásában is fontos szerepük van.
A szitakötő lárvák közül a sávos szitakötő és a légivadászok lárvái gyakoriak. A vízbe hatoló növényzetben élnek a szövőtegzes lárvák, amelyek vízalatti hálójukkal szűrik ki apró élőlényekből álló táplálékukat a lassan áramló vízből. A patak csendesebb, kiszélesedő részein a molnárkák mellett napsütéses időben a vízfelszínen köröző keringőbogarak vadásznak vízbe hullott rovarokra.
Sajnos 1999 tavaszán az M3-as autópályától kezdődően több száz méteres partszakasz növényzetét pusztították el Újpalota irányában. A partot kaviccsal szórták le és dróthálóval lefedték. Ennek következtében ezen a területen kipusztult a patak sokszínű élővilága. A beavatkozás következtében ezen a részen tömegesen elterjedhettek a púposszúnyog lárvák. A kifejlett nőstények vérszívásukkal az embereknek is számos kellemetlenséget okoznak.
A patak mentén néha megfigyelhetjük a jégmadarat is, amely a Szilas-patak melletti kis tóban halászik. A tavat néhány méterre találjuk a Szilas-pataktól az M3-as autópálya mellett. Partja mentén nádasok alakultak ki, amelyekben a mocsarak és az árterek jellegzetes növényeit is megtaláljuk.
Ilyen például az észak-amerikai eredetű süntök, amely főleg ártéri füzesekben jelenik meg, ahol a növényzetre felfutva szinte áthatolhatatlan szövedéket képez és a tövises termésű bojtorján szerbtövis.
A nádas által szabadon hagyott részeken gyakori még az ártéri üde gyomtársulásokra jellemző borsos keserűfű, amely csípős íze miatt kapta a nevét és a ligeti seprence, amely ártereken és vágásokon sokfelé elterjedt az országban. A vízben, az aljzaton sűrű csillárkamoszat gyepek alakultak ki, míg az alámerült hínár vegetációt az érdes tócsagaz a fésűs békaszőlő és fonalas zöldmoszatok képviselik. Az érdes tócsagaz állományai a növényi tápanyagokban gazdag eutróf vizet jelzik és gyors növekedésű iszapfelhalmozóként jelentős szerepet játszanak a tó szukcessziós feltöltődési folyamatában. A hínárnövényzet sűrűjében tavasztól őszig gazdag gerinctelen állatvilág él. Már kora tavasszal tömegesek a vízben lebegő kandicsrákok, majd a vízibolhák megjelenésekor a velük táplálkozó piros színű víziatkák és a törpe-vízipoloskák is tömegessé vállnak. A vízinövényzetben gyakoriak a különböző rovarlárvák, mint amilyen a közönséges katonalégy lárva vagy a bogárlárvák de a ragadozó búvárpók is sokszor szemünk elé kerül. A szitakötőlárvák közül a közönséges szitakötő lárvái gyakoriak a tóban. A nyíltvízi részeken gyakran megfigyelhetjük az úszó vízisiklót vagy a tőkés récét. A tó autópályától távolabbi részén fűzfák alkotnak puhafaligetet, majd távolabb magaskórós társulások következnek.