A vízi és vízparti életközösségek, a lápok és a mocsarak a természetes társulások legértékesebb tagjai, mert a kedvező vízellátottság nagyon sok növény és állatfaj számára biztosít megfelelő létfeltételeket. A kedvező körülmények hatására bontakozhat ki az élővilág csodálatos sokszínűsége.
Újpest lápos, mocsaras vidékei az alacsonyabb fekvésű területeken alakultak ki. Ezek közül az egyik legnagyobb kiterjedésű a Farkas-erdő és a Megyeri út között elterülő lápvilág. Az itt fellelhető kisebb nagyobb vízmedencéket már távolról jelzik a nagy vízigényű lágyszárú növények, mint például a tavasszal virító mocsári kutyatej, amely csillogó nektárjával csalogatja a beporzásában résztvevő rovarokat.
Ősszel még virágzik a vérfű, a réti füzény és a nádszálakra csavarodó felfutó sövényszulák. A partmenti magaskórósok jellegzetes növénye, a sédkender ilyenkor szórja szét repítőszőrös kaszatterméseit.
A vízpart felé közeledve különböző sásfajokkal találkozunk, amelyek közül messze kiemelkedik a nagyobb zsombékokat alkotó télisás.
A nád mellett magasodik a széleslevelű gyékény, köznapi nevén a buzogány, amelynek apró terméseit az őszi szél terjeszti szerte szét.
A vízpartok buja növényzetének árnyékában kicsiny vízfoltok rejtőznek, otthont adva a vízi állatok nyüzsgő seregének. Itt élnek a csípőszúnyog lárvái, amelyek táplálkozásukkor apró lebegő élőlényeket szűrnek ki a vízből. Azokon az élőhelyeken, ahol a kis vízmedencék csak ritkán száradnak ki és az ember sem hord beléjük szemetet, ott nem csak a tágtűrésű szúnyoglárvák telepszenek meg, hanem olyan rovarlárvák is, amelyek ádáz ellenségei a csípőszúnyog lárváknak. Ilyenek például a ragadozó csíkbogár lárvák. A kifejlett csíkbogár is ragadozó, de ez a 3 cm-es rovar már nagyobb termetű állatokra jelent veszélyt. A Farkas-erdő melletti tavacskák érdekes színfoltja a vízfelszínen és a víz alatt cikázó keringőbogár. Ez az 5-6mm-es fényes testű rovar főleg vízbe pottyant szárazföldi rovarokra vadászik. Az élőhely másik különlegessége a pajzscsiga, amelynek érdekessége, hogy a háza nem tekeredik fel, mint a csigáké általában, hanem pajzsszerűen borítja az állat testét.
A mocsaras élőhely szélén a fás növények közül a füzek alkotnak ligeteket. A fűzfák barka virágzatai kora tavasszal jelennek meg és ekkor a még lombnélküli fák között lengedező szél porozza be őket. Később előbújnak a szürkészöld levelek, amelyek sűrű lombkoronát alakítanak ki. Tavasszal találunk rá a Farkas-erdő melletti lápvilágban a fűzfák levelei között a fűzfa-tajtékoskabóca habfészkeire. Ha közelebbről is megvizsgálunk egy köpethez hasonló habfészket, akkor megtalálhatjuk benne a kicsiny tajtékoskabóca lárvákat. Ezek kifejlődésük után hagyják el az anyjuk által lerakott fészket.
Tavasszal veszélyezteti leginkább a területet a bozótégetés réme. Az előző évről megmaradt, száraz növényi részekkel borított táj gyorsan lángra kaphat. A tűz martalékává válhat az itt még tömeges, védett éti csiga és a nádszálakon kapaszkodó leveli békák is. A tavacskákba bemosódó hamu lúgossá alakítja a víz kémhatását, így a vízben lakó érzékenyebb szervezetek pusztulásához vezet.
Talán ez is hozzájárulhatott egy különleges életmódú vízi élőlény, a búvárpók megritkulásához a Farkas-erdő szomszédságában. A búvárpók, ismertebb nevén vízipók-csodapók az egyetlen pókfaj, amely meghódította a víz alatti birodalmat. A búvárpók ősszel elhagyja a vizet és többnyire a part közelében telel át üres csigaházakban. Legközelebb csak tavasszal jön elő, hogy újra meghódítsa víz alatti birodalmát.
A Farkas-erdő melletti lápvilág otthont ad védett kétéltűinknek, mint a pettyes gőtének és a vöröshasú unkáknak, amely utóbbiak tavaszi estéken hallatják messzire hangzó, kísérteties dalukat. A terület kedvelt tartózkodási helye több vízimadárnak és a mocsári teknősnek is, amely tojásait rendszeresen ezen a területen ássa el.