Skip navigation

A dunakeszi láp állatvilága

Szürke gém a dunakeszi lápon (Fotó: Tenki Lajos)

A láp magterületén két nagyobb kiterjedésű nyílt vízfelszínű tó között időszakos összekötő csatornák biztosítanak kapcsolatot. Ezek a csatornák főleg a tavaszi és kora nyári aszpektusban nyílt vízfelszínnel rendelkeznek, ezáltal szaporodási és tartózkodási helyül szolgálnak több kétéltű- és hüllőfajnak is. A kétéltűek számára ez az egyetlen potenciális szaporodó hely, sőt telelőhely is. A környéki halastavak az erős zavarás és a vízparti vegetáció szegénysége miatt csak korlátozottan biztosítanak megfelelő életfeltételeket a kétéltűeknek és a hüllőknek.

Zöld levelibéka és pettyes gőte lárva (Fotók: Kriska György)

A tavak környéki vegetáció változatos szerkezetű, cserjékkel, fűzekkel, esetenként idősebb nyárakkal tarkított. Kis területen belül tehát eltérő ökológiai adottságú mikroélőhelyfoltok találhatók, igen változatos környezeti tényezőkkel. Ez a vegetációszerkezeti sajátosság kiemelt ökológiai jelentőségű a madárfauna számára, hiszen kis területen belül a megfelelő fészkelőhelyet és táplálékbázist találnak maguknak a bokorlakó és erdőlakó fajok, sőt egyes ragadozók is. 

Madarak a lápon: nagy fakopáncs (Fotó: Tenki Lajos)

Madarak a lápon: fenyőrigó (Fotó: Tenki Lajos)

Madarak a lápon: fülemüle (Fotó: Tenki Lajos).

2012. óta minden évben megrendezésre kerül a dunakeszi lápon a Fülemülék éjszakája az MME és a Tőzegtó Környezetvédelmi Alapítvány szervezésében. A 2012. évi esemény a You Tube-on.

Madarak a lápon: sárgafejű királyka fiatalja (Fotó: Tenki Lajos)

Madarak a lápon: egerészölyv (Fotó: Tenki Lajos)

Magyarország tizenhét kétéltűfaja közül hat faj találja meg a létfeltételeit ezen a lápos élőhelyegyüttesen. Az itt élő kétéltűfajok többsége a teljes vegetációs időszakban nyílt vízben vagy annak közvetlen környékén él.

A barna varangy ugyan tipikusan erdei állat, amely csak a tavaszi, párzási időszakban keresi fel a vizeket, azonban az adott élőhely fentebb jelzett szigetszerűsége miatt az állomány nagy része valószínűleg az év teljes időszakában itt tartózkodik, mivel nagyobb kiterjedésű erdős részek a környéken nem találhatók.

Ugyanez jellemző a levelibéka állományra is. Mindkét békafaj esetében elmondható az, hogy nagyon érzékenyek a szaporodóhelyeik környezetei állapotára, annak vegetációs és vegetációszerkezeti voltára, a víztisztasági értékekre és a zavartalanságra. Ezeket a feltételeket itt megtalálják, azonban a horgásztavak már nem alkalmasak nagyobb egyedszámú populáció eltartására. A nagyobb, nyílt vízfelszínű tavakban a kacagó béka, és a hibridállományt alkotó „kecskebéka” komplexek igen nagy egyedszámú, stabil állománya él.

Kecskebéka a dunakeszi lápon (Fotók: Tenki lajos)

A vöröshasú unka populáció bár szintén a teljes vegetációs aspektus alatt vízben tartózkodik, ezen az élőhely együttesen mégsem a nagyobb tófelszíneket, hanem a sekélyebb vizű, árnyékoltabb csatornákat részesíti előnyben. Jelentős a területen élő pettyes gőte állomány is. Ezek a farkos kétéltűek szintén, csak a szaporodási ciklusban (ami az ő esetünkben akár júniusig elhúzódhat) tartózkodnak vízben, az év többi részében erdőkben, illetve zárt gyeptársulások aljában élnek. Ennek köszönhetően a lápterületeken kívül jelenleg nem találhatók olyan élőhelyfoltok, amelyek biztosíthatnák populációik fennmaradását.

Magyarország tizenöt hüllőfaja közül öt faj jelenlétét sikerült a tavakban illetve azok környékén kimutatni.

A fürge gyík hazánk egyik leggyakoribb hüllőfaja. Előfordulása elsősorban a fás szárú foltok, bokrosok menti gyepekben, utak mentén gyakori.

Fürge gyík (Fotó: Tenki Lajos)

Áprilistól október közepéig aktív a területen a zöld gyík. A 40 cm-esre is megnövő ragadozó elsősorban ízeltlábúakkal táplálkozik, de adott esetben kisebb madárfiókákat és kisebb rágcsálókat is elejt. Testét zöld pikkelytakaró borítja, amely a barnástól a fűzöldig bármilyen árnyalatú lehet. Mintázatukat kisebb fekete pettyek vagy foltok tarkítják, az idősebb hímeken fehér oldalpont sor alakul ki. A hasi rész egyszínű kékes- vagy sárgásfehér. Nászidőszaktól kezdődően, áprilistól júliusig a gyíkok színe élénkebbé válik, a hímek feje és torokrésze világos kobaltkék színt ölt fel.

Zöld gyík a lápon (Fotó: Tenki Lajos)

A vízisikló és a kockás sikló nemcsak vizekben, hanem azoktól gyakran tetemes távolságokra elhúzódva is megtalálhatja létfeltételeit.

Vízisikló (Fotó: Tenki Lajos)

Kockás sikló a magterület melletti teraszmaradványon (Fotó: Tenki Lajos)

A hüllők esetében a legjelentősebb természetvédelmi értékkel a mocsári teknős, hazánk egyetlen őshonos teknősfaja bír.  Ennek a hüllőfajnak az előfordulása nemcsak a megfelelő táplálékbázis (halak, kétéltűek, dögök) hanem a megfelelő talajszerkezeti adottságokkal rendelkező szaporodási területhez is köthető.

Sütkérező mocsári teknős (Fotó: Tenki Lajos)

Tavasszal lerakott tojásait csak a számára is könnyen ásható, döntően homokos jellegű, és nedves, de nem vizes talajba ássa. Ráadásul ezeket a tojásos talajfelszíneket napsütés kell, hogy érje, mivel a még tojásban lévő teknősök csak a 22-25 C°-os talaj környezetben fejlődnek.

Nászidőszakban egy gumiabroncson és a parton „bandázó” mocsári teknősök” (Fotók: Tenki Lajos)

A faj érzékeny még az emberi zavarásra is. Itteni előfordulása csak az élőhely jelenlegi adottságainak és viszonylagos zavartalanságával biztosítható. A nőstény teknősök a legkedvezőbb tojásrakó helyeket a két lápfolt közötti homokpusztagyepen találhatják meg. Egy részük azonban az ellenkező irányba, Kelet felé indul el és egy meredek partoldal megmászása után a láp magterületét és a kavicsbánya tavakat elválasztó teraszmaradvány homokos talajába ássa be tojásait. Júniusban itt gyakran lehet frissen kikelt teknősökkel találkozni, amelyek igyekeznek eljutni a vizes élőhelyre. A tojásrakáshoz készülő teknősök egy része a lápterületet Dél felé hagyja el, ezért ilyenkor kisebb forgalmi fennakadást okoznak a 322-es úton átkelő példányok.

Mocsári teknősök a dunakeszi lápon (Fotók: Tenki Lajos)

Jégmadarak a dunakeszi lápon (Fotó: Tenki Lajos)

Magyarország mintegy 265 fészkelő madárfajából ötven faj állandó vagy időszakos jelenlétét sikerült kimutatni ezen az élőhelyegyüttesen. Szembetűnő a bokorlakó fajok viszonylag nagy száma, ami regionális viszonylatban is jelentős. Ez elsősorban a terület fás szárú borítottsági gazdagságával, valamint az egyes mikrohabitatok változatosságával magyarázható. a ragadozó életmódú fajok közül egyik sem költ a területen. Azonban téli vendégként (erdei fülesbagoly) vagy átvonulóként (barna rétihéja) esetleg itt rendszeresen vadászóként (karvaly, vörös vércse, egerészölyv) rendszeresen megfigyelhetők a területen.

Jégmadár (Fotó: Tenki Lajos)

A röptében csillogó kék drágakőként ragyogó jégmadár Európában, Ázsiában és Afrikában is él, ahol többnyire kisebb folyók és patakok partján halászik. A madár testhossza 16-17 centiméter, a szárnyfesztávolsága 24-26 centiméter, testtömege 34-46 gramm. A zömök testalkatú, aránylag nagyfejű madárnak, rövid farka és hosszú, egyenes csőre van.

Jégmadár pár a lápon (Fotók: Tenki Lajos)

Elsősorban az apró halivadékkal táplálkozik, amelynek mozgását a vízparti bokrok és fák vízfölé hajló ágain ülve lesi mozdulatlanul. A jégmadár fejbúbja, tarkója, háta és farka csillogó kék, míg hasoldala rozsdabarna. Szemén át fahéjszínű pászta húzódik, amely a nyak oldalán világosodva folytatódik. A madár szeme barna, torka fehér.

Különös módon a színpompás jégmadár díszes mintázatával jól el tud rejtőzködni mind a táplálékát képező halivadékok, mind pedig a ragadozó madarak, például a dunakeszi lápon is élő karvaly elől. A hasa olyan színű, mint valami elszáradt növényi rész, így a vízfelszín alól feltekintő halivadékok számára láthatatlanul illeszkedik a vízparti sűrűbe a mozdulatlanul lesben álló madár. Háti oldala a csillogó kék víztükröt utánozza, miáltal a magasból vadászó ragadozó madarak elöl is rejtve maradhat.

A jégmadár emésztése a többi halászmadárhoz hasonlóan igen gyors. A halak szálkáit, pikkelyeit és úszóit nem emészti meg, ezeket kiöklendezi. Érdekes módon fészkeléskor 6-7 gömbölyű fehér tojásait ilyen kiöklendezett halmaradványokra rakja. Tojásait halászhelyeinek közelében a függőleges partszakaszba vájt méternyi hosszúságú katlan mélyén rejti el. A tojásokon 21-27 napig kotlik. A fiókákat a hím és a tojó közösen gondozza.

A jégmadár Magyarországon nem számít ritka madárnak a vizes élőhelyek mentén. Fészkel a kisebb folyóknál és hegyi patakoknál, de az Alföldön az állóvizek közelében is megtalálja létfeltételeit.

A hideget jól viseli, ezért azokat az élőhelyeket, ahol télen is hozzájut halzsákmányhoz, nem hagyja el a kemény hidegek ellenére sem. A kisebb állóvizek többsége télen teljesen befagy, ezért a jégmadarak ilyenkor az áramló vizekhez vándorolnak, ahol télen is halászhatnak.

A dunakeszi láp ebből a szempontból is különleges élőhelynek számít, hiszen annak ellenére, hogy állóvízi élőhely mégsem fagy be teljesen, mert láptavai mélyén olyan talajvízforrások fakadnak, amelyek még a legkeményebb teleken sem engedik megdermedni a teljes vízfelszínt. Így a pompázatos jégmadarak röptében akár januárban is gyönyörködhet az erre járó. A dunakeszi lápon költő jégmadár hazánkban védett faj, egyedeinek eszmei értéke 50 ezer Ft.

A szürke gém gyakori vendég a dunakeszi lápon (Fotó: Tenki Lajos)

Szárcsa (Fotó: Tenki Lajos)

Táplálkozó szárcsa és szárcsacsalád (Fotók: Tenki Lajos)

Hazánk leggyakoribb récéje, a tőkésréce, más néven vadkacsa is költ a dunakeszi lápon. A gácsér szeptembertől májusig viseli díszes násztollazatát, az egyéb időszakokban a tojóhoz hasonló megjelenésű. Ilyenkor feje fémes zölden csillogó, nyakán fehér gallér van, melle gesztenyebarna, oldala és hasa világosszürke. Testének felső része, a nyak tövétől a hát közepéig, valamint a szárnyai külső felülete barnásszürke, a hát közepétől kezdődően kékesfekete, egészen a farokig, melynek oldalsó szegélyét a fehér színű kormánytollak alkotják. A farok közepén 3-4 szál fekete, visszahajló, ún. gácsértollat visel.

Tőkésréce pár (Fotó: Tenki Lajos)

Tőkésréce gácsér (Fotók: Tenki Lajos)

Tőkésréce család és egy kiskacsa (Fotók: Tenki Lajos)

A vízi életmódú fajok száma a lápterület kis mérete miatt alacsony. Ezzel szemben a bokorlakó énekesek nagy egyed és fajgazdagsága mutatja a terület madárfaunisztikai értékességét.

Csilpcsalpfüzike (Fotó: Tenki Lajos)

Az emlősök esetében a terület kis mérete miatt igen kis egyed és fajgazdagság figyelhető meg. Természetvédelmi oltalomban csupán a korai denevér tartozik, azonban az itt előforduló példányok feltehetően a közeli lakótelepek panelhasadékaiban húzzák meg magukat napközben és csak inni, illetve táplálkozni (elsősorban szúnyogokra vadásznak) járnak ide.

A pézsmapocok egy faunaidegen, Észak-Amerikából behurcolt faj. Az őzek a bolygatott terület határában húzódó sűrű cserjésekben húzódnak meg.

A dunakeszi láp és környezete elsősorban kétéltű- és madártani szempontból rendkívül értékes. Az itt élő populációkat komoly mértékben veszélyeztetheti a terület nagyságának további csökkenése. Ennek következtében a fészkelő illetve táplálkozóhelyek feldarabolódnak, és ez egyre kisebb állomány megtelepedését teszi lehetővé. Igen komoly veszélyforrást jelent a folyamatos antropogén zavarás, ami részint az állandó szemétterhelést, részint padig párzási, költési időszakban való zavarást jelenti. Az utak által okozott zaj, por és forgalomnagyság a madarak számára jelenthet igen komoly problémát, hiszen terület elhagyását vagy az oda való visszatérést zavarhatják. A párzási időszakban vagy a telelőhelyekre való húzódás idején, az utakon átkelő kétéltűek vannak fokozott veszélynek kitéve. A nyaralókhoz vezető földutakra ez fokozottan érvényes, hiszen az állatok számára egy ilyen úton való átkelés motiváltabb, mint az aszfaltútra való felkapaszkodás. A mozaikos jellegű maradványjellegű lápterület ennek ellenére rendkívül faj- és egyedgazdag gerinces állatvilágnak ad otthont. Az itt található fajok legtöbbje a közelben máshol nem találhat magának megfelelő élőhelyet, tehát ennek megszűnése az itt élő fajok többségének az eltűnéséhez vezethet.

Hosszúcsápú csőröscsiga és karcsúcsiga (Fotók: Kriska György)

A tó gerinctelen állatvilága elsősorban a vízi növényzethez kötődik. A csillárkát elkerülik az általa kiválasztott kémiai anyagok miatt, ezért leginkább a fonalas zöldmoszat között és a forrásmohában élnek. Ezek sűrűjében gyakori az 5-10 mm-es hosszúcsápú csőröscsiga, mely héjfedőt visel a lábán, ezért a házába visszahúzódva képes elzárni a ház bejáratát. A tóban gyakori még az éles csiga, a nagy tányér csiga, a karcsú csiga és a nagy mocsárcsiga.

Csigapióca és orvosi pióca (Fotók: Kriska György)

Kiölthető szúróormányával támadja meg a puhatestűeket a csigapióca. A piócára jellemző az ivadékgondozás, petecsomóit, és egy ideig a kikelt kis piócákat is hasoldalán magával cipeli, és megvédi. A tó ritka gerinctelen állata az orvosi pióca. Az orvosi pióca a zsákmány közelségét a víz mozgásából vagy a talaj rezgéséből érzékeli, és kígyózó úszással elindul felé. Nemcsak melegvérű állatokon, hanem békákon is élősködhet, de ivarérettsége előtt mindenképpen emlős vagy madár vért kell szívnia. Az orvosi pióca színe igen változatos, néha díszes mintázatú. A sárgászöld hasoldal, fekete foltokkal tarkított. A hasoldal szélein fekete sáv húzódik, amely a háti rész sárga szegélyével érintkezik. A zöldesbarna hátoldalon rozsdabarna sávok futnak, melyeket fekete foltok szakítanak meg. Ez eredményezi az állat márványozott mintázatát. Az orvosi pióca az állkapcsos nadályok közé tartozik. A névadó álkapcsok, három, a szájüregben található félhold alakú fogazott képződmények, amelyekkel a pióca 1-2 mm mély Y-alakú sebet fűrészel a zsákmány bőrébe. Innen szívja fel izmos garatja segítségével a vért, miközben véralvadás gátló anyagot, hirudint juttat a sebbe, mely így a szívás után is még sokáig vérzik. A vér a pióca gyomorbél ágaiban raktározódik. A tó nyílt vízben lebegő kisrákjai (vízibolhák, kandicsrákok), csípő- és bojtos szúnyog lárvái mellett a növényzetben gyakoriak a bolharákok és a közönséges víziászkák.

Bolharákok és víziászka (Fotók: Kriska György)

A rovarlárvák közül a kétszárnyú lárvák jelennek meg nagyobb egyedszámban. Közülük leggyakoribbak az eutrofizálódó partszegélyeken a nagy szerves anyag tartalmú víz indikátor szervezetei, mint például a herelégy-, redősszúnyog-, árvaszúnyog és a katonalégy lárvák. Az aljzaton gyakoriak még a laposhasú acsa lárvák és az örvényférgek közé tartozó mocsári- és fekete planáriák.

Herelégy és laposhasú acsa lárva (Fotók: Kriska György)

A fonalas zöldmoszat lakói a kistermetű csiborok és csíkbogarak (pl. gyakori gömbcsíkbogár, ciripelő bukóbogár, harántsávos gyászcsíkbogár), de előfordul itt a sárgaszegélyű csíkbogár, gyakori recéscsíkbogár, gyűrűscombú barázdáscsíkbogár és az óriás csibor is. A vízfelszín lakói a vízi ugróvillások, a víztaposó poloskák és a molnárkák.

Harántsávos gyászcsíkbogár és gyakori recéscsíkbogár (Fotók: Kriska György)

A tó vizébe az évek során sok korhadó ág és fatörzs került, amelyek a megtelepedéshez kiváló aljzatot biztosítanak két csalánozó, a zöldhidra és a közönséges hidra, az édesvízi szivacsok és a mohaállatok számára. Az utóbbi két csoportba tartozó, helyhez kötött fajok az ágak vízbemerülő részén alkotnak sárgás, barnás telepeket. Jelenlétük a láp tiszta vízének egyértelmű bizonyítékai. A telepes testű állatok ősszel elpusztulnak, és csak speciális szerveik élik túl a telet, amelyekből tavasszal újraképződnek. A szivacsok esetében ilyenek a fatörzseket borító 1 mm-es narancssárga gyöngysarjak és a mohaállatok vízfelszínen úszó fekete tartóspetéi, mely utóbbiak csak tavasszal emelkednek fel a pusztuló telepből, hogy szétsodródva a vízen, hozzájáruljanak a faj elterjedéséhez.

Elpusztult tavi szivacs telep gyöngysarjakkal (Fotó: Kriska György)