Horgásztó a dunakeszi láp mellett (Fotó: Kriska György)
A Dunakeszi tőzegtavak területén az 1950-60-as évek tőzegbányászata egy tóhálózatot eredményezett, melynek szárazulatait utóbb kiparcellázták, így jött létre egy „lagúnaváros”, amely ma üdülőtelepként működik. A szomszédos tőzegpáfrányos lápterületen is próbálkoztak tőzegbányászattal, de itt a tőzegtakaró már nem volt kitermelésre érdemes vastagságú. A láp érintetlen tőzegrétegén telepedett meg a sokezernyi tőzegpáfrány, amely arról nevezetes, hogy tőzegjelző növény - olyan helyeken él csak, ahol tőzegképződés folyik, illetve tőzeges a talaj.
A dunakeszi láp április végén (Fotó: Kriska György)
A területet különben fás növényzet uralja: fehér és törékeny fűz, fekete nyár, a széleken szürke és fehér nyár, a cserjeszintben leggyakoribb a rekettyefűz, de van kutyabenge és veresgyűrűsom is. A ligetes fás növényzet alatta gazdag lágyszárú növényzet él: jellemző a zsombéksás, a parti sás, mocsári sás, éles sás. Mellettük gyakori a fekete nadálytő, a sövényszulák, a sárga nőszirom, a közönséges lizinka, a vízi peszérce, a mocsári tisztesfű, a borzas füzike, a réti füzény, a kevésbé vizenyős részeken a sovány perje, a pántlikafű, a pelyhes selyemperje, a szürke aszat, az ebszőlőcsucsor, a lómenta, a kúszó boglárka, az erdei angyalgyökér, az őszi kikerics, a mocsári zsurló, az északi galaj, és a hamvas szeder.
A dunakeszi láp virágai: közönséges lizinka, mocsári nefelejcs, feketenadálytő lila és fehér virágai, réti füzény hosszú és rövid bibéjű virága (Fotók: Kriska György)
A nyílt víz hínárnövényzete viszonylag szegény. Legjellemzőbb nyáron a felszínen úszó apró békalencse, míg a sekély víz alját óriási tömegben borítja a csillárkamoszat, amely azért figyelemre méltó, mert ez csak tiszta, tápanyagszegény vizekben tenyészik.
Tőzegpáfrány (Fotó: Kriska György)
A tőzegpáfrányos vonulattal párhuzamosan két kiterjedt, nagyjából észak-déli irányú mélyedés található a területen, melyek néhány évtizede még üde láprétek és lápi magassásosok voltak.
A talajvíz elszennyeződésével, illetve a légköri nitrogén-terhelés következtében a növények számára felvehető tápanyag erősen megnőtt, ez pedig a lápok becserjésedésének kedvezett. Ma az említett terület zömét sűrű, szinte áthatolhatatlan rekettyefűz bozót borítja, ami alatt lágyszárú növényzet alig-alig fordul elő.
Mára csupán a szegélyekben maradtak kisebb-nagyobb magassásos foltok, de ezek is láthatóan cserjésednek. Mindazonáltal a kisebb-nagyobb zsombéksásos állományfoltok is nagyon értékesek, mivel nem csak ebben a tájban, de országos szinten is igen megritkultak. Itt is jellemzők a tőzegpáfrányos lápnál már említett lágyszárúak. Kisebb foltokban, vízpartokon, és a rekettyefűzesben is megjelenik a nádas, melyben néhol a széleslevelű gyékény helyettesíti a nádat. Ezekben az állományokban is előfordul egy ritka, védett faj, éspedig a bugás sás. A lápok szomszédságában, kissé magasabb térszínen elég elterjedt volt a kiszáradó kékperjés láprét társulás. A 90-es évek elején még nagyobb területen élt, de az állományok zömét beszántották, és csak kis fragmentumok maradtak fenn belőle. Állományalkotó növénye a kékperje, mellette jellemző - a szárazodás miatt mocsárrét, illetve mezofil kaszáló felé alakuló állományokban - az őszi vérfű, a fényes borkóró, a gyepes sédbúza, a réti csenkesz, a molyhos sás, a deres sás, a tejoltó galaj, az üstökös pacsirtafű, a közönséges oroszlánfog, a sziki cickafark, az északi galaj, a bozontos kutyatej, a fűzlevelű peremizs, az orvosi macskagyökér. Az eredeti kékperjés láprétnek egy kb. 2-3 m széles sávja maradt meg az egyik felszántott terület közepén. Az üde franciaperjés kaszáló, mint a terület legtöbb társulása, töredékesen fordul elő. Jellemző füvei, a franciaperje, a csomós ebír, a réti csenkesz, a rezgőfű, a réti perje, az árva rozsnok, a pelyhes selyemperje mellett megtaláljuk itt a paszternákot, a mezei varfűt, a bársonykerepet, a réti margitvirágot, a békalent, a réti és a magyar imolát is. Szintén csak egy kis állományfolt, illetve néhány jellegzetes növény utal a zárt pusztagyepek hajdani létére, melyben a társulásközömbös fajok mellett megvan még a közönséges spárga, a mezei zsálya, a tollas szálkaperje, a pusztai csenkesz, a magyar nyúlszapuka, a hegyi here, a csomós harangvirág, és a lila ökörfarkkóró.
A két lápfolt közötti élőhely jellegzetes növényei fentről jobbra haladva: sziki cickafark, mezei varfű, réti margitvirág, mezei zsálya, magyar nyúlszapuka, lila ökörfarkkóró, tarka nőszirom (Fotók: Kriska György)
Egy védett faj fordul elő itt, a budai imola. Az árvalányhajas homokpusztagyep korábban is csak foltokban fordult elő a magasabb buckatetőkön, a felszántással pedig majdnem teljesen megsemmisültek állományai. Hírmondónak néhány tíz négyzetméter maradt ebből az egyébként igen értékes élőhelytípusból. Jellemző faja a védett homoki árvalányhaj, a deres fényperje, a budai imola, a koloncos legyezőfű, az élesmosófű, a magyar kakukkfű, a változó galaj, és az ugyancsak védett tarka nőszirom. A terület flórájáról és vegetációjáról a mellékletben találhatók további adatok (Seregélyes és Csomós 2002, Ángyán et al. 2003, Fári 2012, Szkubán 2016).
Árvalányhajas homokpusztagyep, lápcserjés és Bauhaus… (Fotó: Kriska György)
Koloncos legyezőfű homoki árvalányhajjal (Fotó: Kriska György)